Az adózás története - 1. rész
- 2015. január 19. hétfő, 13:33
Az adózás gyakorlatilag az emberiséggel egyidősnek tekinthető, de természetesen a korszakok és a vezetők okozta különbségekből kifolyólag az adózásban is sok eltérést fedezhetünk fel, a néhány állandósult elem mellett.
A lényeg azonban valószínűleg az adózás miértjében rejlik. Gyakorlatilag nem volt olyan társadalom, amelyben az adózás ne lett volna jelen valamilyen formában. Sokszor egyfajta politikai eszközként alkalmazták a legfelsőbb társadalmi rétegek kiváltságos státuszának megőrzésére és szilárdítására, vagy éppen az alacsonyabb rangú társadalmi rétegek visszaszorítására. Lényegében mindig arról volt szó, hogy az aktuálisan hatalmat birtokló emberek begyűjtötték a javakat, majd saját belátásuk szerint osztották vissza.
Már a legelső közösségekben megjelent az elesett emberekről való gondoskodás fontossága, mint a betegek, a gyermekek vagy az idősek. Ez később kiterjedt a közösség majdnem egészére, kivéve a vezetőket, gyógyítókat, vadászokat. A segítségnyújtás ezekben az időkben még önkéntes volt, de az arra rászorulók bizonyosan számíthattak rá. A társadalmi berendezkedés fejlődésével létrejött a munkamegosztás, ám a közösségben így egyre több olyan személy lett, akik inkább irányítottak, mint részt vettek a létfenntartásban. A közösségre tehát egyre több ember ellátása hárult, azonban a vezetői feladatok mindenki érdekeit képviselték, ezért az áldozatvállalás még mindig az önkéntességen alapult. Amint azonban ez rendszeressé vált, inkább kötelezettségnek kezdték érezni az emberek.
A társadalmi ranglétra az ókorban kisebb változásoknak indult, hiszen a vezetők munkájának segítésére kiemeltek embereket a közösségből például az igazságszolgáltatással vagy a háborúzással kapcsolatos feladatkörökbe. Az önkéntes hozzájárulások átalakultak kötelező, rendszeres időközönként elvégzendő feladatokká és benyújtandó javakká. A gazdasági folyamatokban szerepet vállalók és a kedvezményezettek között ezáltal egyre nagyobb szakadék alakult ki, és valójában ez a betartandó munkamegosztás lett az adózás alapja.
Az ilyen jellegű kötelezettségeket már egészen hamar írásba foglalták. Hammurapi, az óbabiloni király törvényoszlopa, mely i. e. 1728-1686 között keletkezett, már tartalmaz adózásszerű szabályozásokat. Az ókori egyiptomi eredetű Rosette-i kő pedig V. Ptolemaiosz király által kivetett adókról nyújt információt. Az végérvényben nem számít, hogy parancsba adott vagy demokratikus keretek között, nyilvánosan kiszabott adókról beszélünk, hiszen alapjaikban semmiféle különbség nincsen.
A hatalommal bíró személyek jelentős jövedelme mindig is azokból a javakból származott, melyeket a hatalommal nem, de a megélhetéshez szükséges javakkal rendelkező emberektől begyűjtöttek. Ezt fordították aztán saját magukra és a közösségi érdekekre. A hatalmi pozícióban lévők mindig is igyekeztek óvatosan kivitelezni adóztatási tevékenységüket, így sokszor felajánlásként, adományként, egyfajta szükséges jóként tálalták.
Ezeket a javakat az erősebb közösségek fosztogatással is elvették a gyengébbektől, akik természetesen nem tudták visszaverni az ilyen rablóhadjáratokat. A rablás mellett még rabszolgává is alacsonyították a leigázott közösség tagjait, és bevonták őket a hatalmi réteg javakkal való ellátásába. Ide tartozik még a hadisarc fogalma is, mely gyakorlatilag az adózás egyik speciális formája. Ez azonban még a 20. századra is jellemző adózási módszer, hiszen az I. és II. világháború után alkalmazott „jóvátétel” gyakorlatilag ugyanígy működik.
Az ilyen rablóhadjáratokkal nem minden esetben tudták előteremteni a társadalmi működés anyagi alapjait, így kénytelenek voltak a saját közösségük alattvalóitól adót szedni. Az adóalanyok és a hatalmi pozícióban lévő személyek között így elkerülhetetlen konfliktusok alakultak ki. Akiknek adózniuk kellett, igazságtalanságként értelmezték ezeket a kötelező hozzájárulásokat, miközben e teherviselés alól többen mentesülni tudtak.
Az adózással már az ókortól kezdve foglalkoztak filozófusok, de igazán csak a 16-18. században jöttek létre olyan elméletek, melyek belátták, hogy a társadalom működésének elengedhetetlen alapja az adórendszer alkalmazása. Ez leginkább az ipari forradalom következményének tekinthető, hiszen az államoknak egyre nagyobb feladatuk lett az oktatásban, az egészségügyben, a szegények támogatásában, ez pedig magával vonta azt is, hogy egyre szélesebb körökben kellett kiterjeszteniük a teherviselést.
A közteherviselés elve azonban minden országban csak viszonylag sokára lett elfogadott, hiszen a hatalmi pozícióban lévők nehezen egyeztek bele. Magyarországon Ferenc József vezette be a közteherviselést a 19. század közepén, míg például Angliában csak a 20. század végén valósult meg ténylegesen.
Az adóbeszedés kezdetben drasztikus módszerekkel történt, melyet az adóbérlők végeztek sokszor a hadsereg vagy a rendőrség közreműködésével. Ez azt jelentette, hogy az adóbeszedés jogát egy olyan személynek vagy szervezetnek adták, akik ezért előleg ellenében és utólagos elszámolással végezték el a rájuk kiszabott feladatok. Az esetek nagy részében a legtöbbet ígért adóbérlő kapta az adóbeszedés jogát. A bérleti díjat ki kellett fizetnie a begyűjtött adóból, amivel el is kellett számolnia, de sikerdíjat is kapott belőle. A keresztények nem szerették ezt a szakmát, így inkább zsidókra vagy mohamedánokra hárították. Az adószedéssel azonban jelentős jövedelemre tudtak szert tenni az adószedők, ezért nem meglepő, hogy leszármazottaik a pénzügyi területek jelentős szereplőivé váltak, például sokan neves bankárok lettek.
Már a Római Birodalomban is megjelent az adóztatás terén a korrupció, hiszen az adóbérlők gyakran visszaéltek hatalmukkal. Ennek érdekében vezették be az állami adóbehajtó szervezetet, mely egészen i. u. 395-ig fennmaradt. Ezt követően újra az adóbérlők munkássága vált bevett szokássá, majd az újkorban megint leváltották őket az állami adószedő intézmények. Hazánkban a 19. század közepétől alakultak ki Magyar Királyi Adóhivatalok. Ezek jogutódjaként ma a Nemzeti Adó- és Vámhivatal működik néhány átszerveződést követően.